Mit fogunk enni 50 év múlva?

Tetszik vagy sem, ahhoz, hogy a Föld jelenlegi csaknem nyolcmilliárdos lakossága élelemhez jusson, muszáj nagyüzemi módon előállítani az élelmiszert. Ráadásul amikor élelmiszer igényről beszélünk, akkor azt is figyelembe kell vennünk, hogy 2050-re már 9-10 milliárd emberrel kell számolnunk.

Csak hogy lássuk, honnan indultunk: miközben a népesség az 1950-es 2,5 milliárdról mostanra 7,8 milliárdra nőtt, addig a szántóterület nagyjából 1400 helyett 1600 millió hektár lett. Vagyis háromszor annyi embert látunk el élelemmel, de ehhez mindössze 14 százalékkal nagyobb területet használunk fel. Ráadásul átlagosan sokkal bőségesebben jut étel mindenki asztalára, mint korábban.

Vagyis bár egy zárt rendszer erőforrásait használjuk, de az elmúlt bő fél évszázad azt mutatja, hogy többmilliárd embert sikerült megmenteni az élelemhiány rémétől. Ez nem valósulhatott volna meg a nagyüzemi termelés nélkül. Amikor tehát a földjeink kizsigereléséről beszülünk, érdemes az érem másik oldalát is szemügyre venni: ameddig korábban egy tonna búza előállításához 0,4 hektár kellett, addig most elég 0,2 hektár is. Tehát sokkal hatékonyabban tudjuk felhasználni az erőforrásokat; ráadásul úgy, hogy az a föld még évtizedek múlva is képes lesz biztosítani a hozamot.

A mezőgazdaság kiszervezése

Azzal azonban, hogy különböző átlagértékeket hangoztatunk, még nem sokat mondunk el a részletekről. És mivel a mezőgazdaság eredendően a legalapvetőbb javak – vagyis az élelem – megtermelését szolgálja, ezért ugyanilyen alapvető szerepe van a társadalmak jóléte és létbiztonsága szempontjából is. A társadalmi vetület hangsúlyozása pedig nem véletlen: ezen a ponton már az egyes közösségek érdekviszonyai is reflektorfénybe kerülnek. Ameddig ez az együttműködés talaján áll, addig nincs gond, de ellentétek is kialakulhatnak.

Jellemző tendencia, hogy Kína, illetve az arab világból elsősorban Szaúd-Arábia, óriási termőterületeket szerez meg Afrikában. Itt szó lehet a földek megvásárlásáról vagy bérléséről is; mindkét esetben megtörténik viszont, hogy az amúgy is túlnépesedési kihívásokkal küzdő fekete kontinens átengedi a termelési kapacitásainak egyre nagyobb részét olyan államoknak, amelyek – természetesen – saját érdekeiket tartják szem előtt. Szaúd-Arábia például eleve termőhely szűkében van, így nyilván saját igényeinek kielégítése az elsődleges cél. Kína viszont a világ élelmiszerpiacán is egyre nagyobb játékossá válik azáltal, hogy nem csak a meglévő, hanem a külföldön birtokolt és művelt területeit is hadrendbe tudja állítani. Amikor tehát nagyüzemi vagy intenzív mezőgazdaságról beszélünk, akkor ma már olyan tranzakciókra is gondolnunk kell, amelyek globális léptékűek. Ezek a folyamatok pedig komoly ökológiai, gazdasági hatásokkal járnak. És akkor optimistán csak a békés következményeket említettük.

Tömegesen, természetesen

Hogy a nagy népesség olcsó ellátása az intenzív termelés nélkül elképzelhetetlen, az tehát nem kérdéses. Jelentős és egyre növekvő azonban az igény a természetközeli előállításból származó élelmiszerekre is. Azonban ezek drágábbak, hiszen a termelési költség is jóval magasabb. A vásárlói tudatosság, az ökológiai szemlélet mind olyan tényezők, amelyekről sokat hallunk, de ebből is látszik, hogy mi bizony a világ fejlettebb részéhez tartozunk. Elsősorban ugyanis Japán, Észak-Amerika és Európa nyugati és északi régiói azok a világon, ahol ez a fajta megközelítés hangsúlyosan szerepel, és ezekben a régiókban is csak az élelmiszerpiac 8-12 százalékát teszik ki az organikus vagy biogazdaságból származó termékek. A kulcs természetesen a fizetőképesség.

Ugyanakkor nem a bevont területek mérete, hanem a termelés módszerei hatnak leginkább a természetre. És itt nem csak arra kell gondolni, hogy milyen eljárásokat alkalmazunk az előállítás során, hanem a teljes láncolatot érdemes végig venni. Ebből pedig az látszik, hogy a nyugati és északi nagyüzemek például jelentős részben feldolgozzák és újrahasznosítják a termelés során keletkezett hulladékot, megfelelő állatjóléti és humán-egészségügyi sztenderdeket rendelnek az előállítás folyamataihoz, magas szintű élelmiszerbiztonsági követelményeket teljesítenek.

Fejlesztéssel felelni a kihívásokra

Mindezt kiegészítik az egyre inkább terjedő okosmegoldások. A hatékonyságot és a fenntarthatóságot növelő, sokszor a digitalizációra épülő fejlesztések azonban mind ráfordítást igényelnek. Ezért fontos, hogy finanszírozói oldalról a hitelintézetek is támogassák az ilyen beruházásokat. Szabó István, az OTP Agrár ügyvezető igazgatója a jövőbe tekintve úgy véli, hogy mind a kicsik, mind a nagyok lehetőségeket találhatnak az okos, digitális fejlesztések alkalmazásában. „Ezek lesznek segítségünkre abban, hogy kevesebb vegyszerrel, kevesebb műtrágyával több élelmiszert tudjanak előállítani” – teszi hozzá Szabó István. A szakember szerint a világ mezőgazdaságában a technikai-technológiai korszerűsítés eszközei közül a precíziós, vagyis helyspecifikus gazdálkodás kiemelten fontos lesz. Ezekre szükség lesz, hogy a gazdálkodók megfeleljenek a klímaváltozás, a fenntarthatóság és a versenyképesség kihívásainak. A digitális gazdálkodás a legígéretesebb megközelítés a bevételek és ráfordítások optimalizálására, a mezőgazdasági termelés mennyiségének növelésére, minőségének javítására, környezetterhelésének csökkentésére, teljesítményének nyomon követésére, illetve láthatóvá tételére.

Visszaszorítható a termőföld, a víz, az energia, a műtrágya, a növényvédőszer és a takarmány felhasználása is. Magyarországon van is hová fejlődni: a Központi Statisztikai Hivatal 2016-os, általános mezőgazdasági összeírása alapján például ma sem termelünk több gabonát egy hektáron, mint 30 éve, a vágóbaromfi- és sertéstartásban viszont az egy kilogrammnyi tömegnövekedésre eső takarmány-felhasználás 10-15%-kal magasabb a nyugat-európai átlagnál. Vagyis látható, hogy a megfelelő módszerekkel a kicsik és a nagyok is még legalább ekkora hatékonysági tartalékkal rendelkeznek.

Hol a helye a kicsiknek?

Bár a nagyüzemek maradnak, sőt, egyre nagyobb szükség lesz rájuk, vannak olyan előnyök, amelyeket az organikus vagy bio-megközelítést magukénak valló termelők és gyártók is ki tudnak használni. Ilyen a közvetlen kapcsolat a vevővel, vagy éppen a speciális, régi fajták használata, a termények, állatok kisüzemi feldolgozása. A kisüzemi, gondos termelés ráadásul magában hordozza az esetleges jobb érzékszervi minőséget, a jobb beltartalmat is. Ugyanakkor tudjunk róla, hogy ez nem szükségszerű, vagyis csak attól, hogy valami bio, még sem szubjektív, sem laboratóriumi ismérvek alapján nem lesz törvényszerűen jobb is.

Első megközelítésben az is nyilvánvalónak látszik, hogy ha közel van a háztáji zöldségkertészet a kispiachoz, az meg az otthoni leveses fazékhoz, akkor környezetkímélőbb a logisztika. Hiszen, mondhatnánk jogosan, annál kevesebbet kell szállítani. Összességében viszont, épp az alacsony volumen okán, a kistermelői piaci áru fajlagos energiaigénye még magasabb is lehet, mint egy nagyüzemi terméké. Egy korszerű kamionban szállítva sokkal kevesebb széndioxid-kibocsátással jár több tonna csirkehús szállítása egy kilogrammra vetítve, mint ha 2-3 frissen kopasztott jószágot bedobunk egy harminc éves kisteherautóba.

A különleges termőhelyek adottságait hasznosító mezőgazdaság, amely a megfelelő marketing tevékenységet is felépítve a termékek egyedi értékeinek hangsúlyozására koncentrál, direkt társadalmi hatást is mutathat majd: több ezer család számára biztosíthat megélhetést, kulturális, illetve identitásképző erő lehet, vendégforgalmat generálhat. Minden körülményt figyelembe véve tehát a termelési, előállítási és szállítási lánc rövidítése érdekében célszerű tovább fejleszteni a helyi piacokat. Azonban nemcsak az alapanyag termelését, hanem a helyben történő feldolgozást és a késztermék előállítást is fontos ösztönözni.

A tartalom az OTP Agrár megbízásából, a HVG BrandLab produkciójában készült. A cikk létrehozásában a HVG hetilap és a hvg.hu szerkesztősége nem vett részt.